Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Félreismert topmodell

2008.01.27

AZ USZKÁR

Félreismert topmodell

Az elôítéletek néha sokkal mélyebben gyökereznek, mint gondolnánk. Sok ember, még kutyatartó számára is az uszkár csupán egy agyonkozmetikázott öleb, holmi „szôkenô”, aki nevetségesen furcsa frizurákban szaladgál. Ilyenkor felesleges a fajta intelligenciájáról és egyéb jó tulajdonságairól magyarázni, talán többet használ a felvilágosítás: az uszkárok mai külleme egy korábban egyáltalán nem öncélú nyírásmódot ôriz. A vízi vadászatoknál használt kutyák lábát és hátsó részét azért nyírták rövidre, hogy megkönnyítsék számukra az úszást, az ízületeknél viszont a gyulladásokat elkerülendô hagytak szôrpamacsokat. A fejen pedig azért kötötték copfba az uszkár szôrét, hogy a vizes tincsek ne lógjanak a kutya szemébe.

Az uszkár származását illetôen számos teória látott napvilágot, s a szakértôk véleménye nem egyezik e századok óta ismert kutyafajta eredetét illetôen. A zûrzavart csak fokozza, hogy már görög és római vázákon, dombormûveken ábrázoltak gyapjas szôrzetû kutyákat, s az oroszlános nyírásmód is évszázadok óta létezik, így sokan hajlamosak a legôsibb fajták közé sorolni az uszkárt, s a régi ábrázolásokon látható kutyákat a fajta közvetlen elôdeinek kikiáltani. Sajnos az is elôfordult, hogy óegyiptomi dombormûveken ábrázolt galléros páviánokat minôsítettek nyírott uszkároknak.

Sokan Theodor Studer berni professzor nézetét osztják, miszerint egy bozontos szôrzetû pásztorkutya-típus és egy vadászkutya keresztezôdésébôl származhat az uszkár. Ez az elképzelés a fajta szerteágazó képességeit és vízszeretetét figyelembe véve akár helytálló is lehet. Az uszkár származásának kutatása közben lépten-nyomon a vízikutyába ütközünk, mely állítólag elôször a hatodik században került Európába Észak-Afrikából, mikor a mórok elfoglalták az ibériai félszigetet. 1454-ben Penturrichio Canis familiaris aquaticus-nak azaz vízikutyának nevezte az uszkárt. A német Pudel elnevezés egyébként valószínûleg a régi német Pfudel szóra vezethetô vissza, ami magyarul pocsolyát, tócsát jelent. (A magyar uszkár szó nyelvújításkori alkotás, az úszkál ige származéka.) Napjaink vízikutyái – pl. a francia barbet, az olasz lagotto romagnolo vagy a spanyol vízikutya – valóban ugyanolyan típusú szôrzettel rendelkeznek, mint az uszkár. A nyugat-európai kontinensen a középkorban még sehol sem nevezik meg az uszkárt, csak a korszak végén bukkanni nyomaira. Tilman Riemenscheider alkotásán, II. Henrik sírkövén egy uszkár látható, s 1500 körül Albrecht Dürer is többször rajzolta le a fajta egy-egy példányát. 1700 körül az uszkárnak nagyon népszerûnek és elterjedtnek kellett lennie Németországban, mivel ekkortól nemcsak természettudományos mûvekben, hanem számtalan irodalmi munkában bukkan fel. 1860 körül zuhanni kezdett az uszkár népszerûsége, más feltörekvô fajták ellenében, de azért az uszkárbarátok nem adták fel a reményt.

Több mint 100 évvel ezelôtt kezdôdött Németországban a szabályozott uszkár-tenyésztés. Egy Warmbach nevû tenyésztô ösztönzésére néhány uszkár-barát – köztük Stössel, Wirth és Betz – 1893-ban létrehozta a mai Német Uszkár Klub elôdjét, a Müncheni Uszkár Klubot. Céljuk a fajta népszerûsítése és a fajtatiszta tenyésztés propagálása volt. A Német Uszkár Klubnak napjainkban több mint 8000 tagja van, 16 tartományi és 130 kerületi csoporttal. Az elsô uszkár törzskönyvet 1904-ben adták ki, Ferdinand Wirth törzskönyvvezetô saját fekete zsinóros uszkárját, Champion Caro W II-t vezette be egyes szám alatt elsôként.

Bár a második világháború a klub erôfeszítéseit igencsak derékba törte, mégis az uszkár hamar az egyik legkedveltebb fajtává vált, nem csoda, hogy a franciák és a németek sokáig vitatkoztak, melyikük legyen a fajtagazda ország. Ugyan Franciaország került ki gyôztesen a kutyapolitikai csatározásokból, a Német Uszkár Klub nem adta fel elveit és elképzeléseit, s többek között sikerült elismertetniük egy új nyírásmódot és két színváltozatot is. 1932-ben a két klub közösen dolgozta át a régi fajtaleírást, s az FCI 1936-ban el is fogadta az új standardet, amin azóta néhány kiegészítést leszámítva nem változtattak.

Talán szerencsésebb lett volna, ha a fajtagondozás feladata a németeknél marad. A franciák ugyanis Madeleine Jeancourt-Galignani kisasszonnyal, az uszkár klub elnökével az élen elkövették azt a hibát, hogy az óriásuszkár 1936-ban 60 centiméterben maximált marmagasságát 55-re csökkentették, arra hivatkozva, hogy az uszkár a francai Barnet leszármazottja, ami egy középtermetû kutya volt. Mivel a háborúban lerombolt Európa számos országa lakásgondokkal küzdött, és így a kisebb méretû uszkárok iránt mutatkozott kereslet, nem volt senki, aki az óriásuszkárok érdekében lobbizzon, így az FCI 1952-ben elfogadta a franciák javaslatát és 55 centiméterre csökkentette a marmagasság felsô határát. Emiatt sok óriásuszkár tenyésztô középuszkárokkal fedeztetett, aminek többek között az lett a következménye, hogy az óriások elvesztették arányos felépítésüket, gyakran rövid lábak támasztották alá a viszonylag nagy testet. Idôközben szerencsére visszaállították a hatvan centis határt, sôt a 62 cm marmagasság is megengedett. A fent említett elnökasszony halála után újabb szakmai baklövést követtek el a franciák, ami ugyan nem járt súlyos következményekkel, de a fajta közelmúltjának semmibevételérôl tanúskodott. A fajtagazda ország kérésére ugyanis bekerült a standardbe egy aprócska mondat, miszerint az óriásuszkár a középuszkár felnagyított mása, a középuszkárból fejlôdött ki, holott az eredeti uszkárok 50–60 cm magasak voltak. Az európai kontinens elsô uszkár standardjét a müncheni székhelyû Német Uszkár Klub alapítói rögzítették a századforduló környékén. Ez a dokumentum a „német uszkárokról összeállított fajtaleírás” elnevezést viselte és a „közönséges uszkárra” vonatkozott, melynek marmagassága 50–60 cm között mozgott. A törpeuszkár nem tartozott ehhez a klubhoz, tenyésztése a Berlini Öleb Klub keretein belül folyt. A régebbi szakirodalomban viszonylag ritkán említenek méretet. Hauck szerint az „ôsuszkár” 60–75 cm között lehetett. Strebel a kanoknál 60–75, a szukáknál 55–65 cm marmagasságot említ. Fitzinger 1875-ben azt írja a német uszkárokról, hogy különösen nagyok. A Berlinben megszövegezett és kiadott elsô standard szerint az uszkár mérete „az átlagos nagyságú vizsláéval legyen azonos”, tehát kb. 70 cm.

Fajtatörténetileg érdekes kérdés az uszkár kisebb méretváltozatainak problémája. Beckmann például a törpeuszkárt önálló fajtaként tárgyalja, és inkább a bichonok közé sorolja. A Német Uszkár Klub alapításakor, 1896-ban a meglévô állomány nem rendelkezett olyan genotípussal, ami lehetôvé tette volna a 28–30 centiméteres törpék tenyésztését. Ma is nehéz feladat ez, hiszen még mindig elôfordulhatnak olyan küllemet mutató állatok, melyek a törpenövést elôsegítô idegen fajták befolyását igazolják. Az USA-ban 1943-ban, Angliában 1957-ben fogadták el a legkisebb méretváltozatot, toyuszkárt. Európában hivatalosan csupán 1987-ben egészült ki a fajta a negyedik mérettel. A Német Uszkár Klub történetében elôször 1912-ben vettek fel két törpe kennelt a törzskönyve, a Liliputot és a Perkeot. Az európai FCI standard az alábbi méreteket különbözteti meg:

toyuszkár: 28 cm alatt • törpeuszkár: 28–35 cm • középuszkár: 35–45 cm • óriásuszkár: 45–60 cm (de napjainkban leginkább 52–62 cm)

Ami a színeket illeti, az elsô standard 1880-ban a feketét, a fehéret és a barnát említi. Ez a meghatározás a fajtaleírásban hosszú évtizedekig így is maradt, azonban a valóságban lépten-nyomon más színekkel is lehetett találkozni, még tarka egyedekkel is. Az ezüstszínt 1966-ban, az apricot-t 1977-ben fogadták el hivatalosan. Németország bizonyos klubjai igen szigorú feltételekkel ugyan, de a törzskönyv egy külön kötetében regisztrálják a black and tan (fekete-cser), harlekin fekete-fehér) és red (vörös) színû uszkárokat is. (Utóbbi három még nem FCI-elismert színváltozat.)

A külsôségek után azonban térjünk rá az uszkár belsô tulajdonságaira, hiszen egy uszkár nem pusztán azért létezik, hogy szép legyen. Köztudott, hogy az uszkárok – még napjainkban is – kiváló cirkuszi kutyák, a legjobb bûvészt és bohócot is lejátsszák a színpadról. A mutatványosok régebben a nagyobb testû egyedeket nemcsak a porondon, hanem a mindennapi életben is használták, például kocsit húzattak velük. De használtak uszkárokat a háborúban is, vagy békeidôben nyájak mellett segédkeztek vagy vakokat is vezettek. A törpeuszkárok sem csupán a társasági dámák ölében foglaltak helyet, hanem kiváló szarvasgomba-keresô kutyák voltak. Mindezek a tulajdonságok még mindig ott rejlenek az uszkárban, a hagyományos kutyás sportok és az agility mellett kiváló mentô- és vakvezetô kutya is válhat belôle, hiszen intelligens, gyors felfogóképességû, könnyen képezhetô kutya. Egy amerikai házaspár szánhúzó fogatot állított össze uszkárokból, a férj, John Suter többször is elindult a híres alaszkai szánhúzóversenyen, az Iditarod Race-en uszkárokból álló fogatával. Fáradhatatlanul játékos, különleges beleérzôképessége és alkalmazkodókészsége egyedülálló emberek ideális társává teszi, de családtagnak is nagyszerû, hiszen türelmes, hûséges, gyerekszeretô. Bármilyen lakásban jól érzi magát, csak megfelelô mennyiségû sétában és foglakoztatásban legyen része.

Ami a szôrzetét illeti, abból a szempontból könnyû gondozni, hogy csak át kell fésülni és kefélni a szôrzetét, ami könnyebb, mint gondolnánk, (és a szônyegen, bútorokon sem marad utána szôr) azonban kb. nyolchetente kozmetikushoz kell vinni, ha mi magunk nem tudjuk megnyírni kutyánkat.

Napjainkban több elismert és hobby nyírásmód is létezik. A klasszikus oroszlános nyírásnál a szôrzetet a hátulsó részen, egészen a bordákig lenyírják, akárcsak a mellsô és hátsó lábszárakat illetve a farkat, kivéve az ún. mandzsettákat és a kerek vagy ovális pompont a farok végén. A kontinentális nyírás gyakorlatilag ugyanilyen, a hátsó részt itt is teljesen lenyírják, de hagynak egy-egy vesetájéki pompont. Az angol nyírás szintén az oroszlánosra hasonlít, de itt a kutya hátsó részét nem nyírják le teljesen bôrig, a hátsó lábakon pedig két labdácskát hagynak. A skandináv típusnál a hátsó rész nem teljesen csupasz, hanem rövid szôr borítja, és a mellsô és hátsó végtagokat is szôrösre hagyják. A kölyök-nyírásnál csak a pofát, a mancsokat és a farok tövét nyírják le, a többi részen a szôrt kifésülik, könnyedén megigazítják ollóval, így egyszerre oroszlános és követi a test vonalait. A modern nyírásnál mind a négy végtagon megmarad a szôr, kb. 5 cm hosszúságot hagynak, a testen pedig 2,5 cm hosszú a szôrzet. Amerikában divatos családi kedvenceknél a teddy-bear nyírás, amikor a kutya fejét egy teddy-mackóhoz hasonlóan nyírják meg.

Angol tenyésztôk szerint is sokat köszönhet az uszkárkozmetika az amerikaiaknak. 1966-ban Susan Fraser kanadai tenyésztésû óriásuszkárját, Bibelots Tall Dark and Handsome-t Angliába küldte, hogy a kutya megszerezze az angol Show Champion címet, ami könnyen is ment, sôt 1966-ban az év kutyája, 1967-ben pedig a Crufts kiállítás második legszebb kutyája lett. Ez volt az elsô alkalom, hogy angol kiállítók egy amerikai felkészítésû, angol nyírású kutyát láthattak, és ez olyan mély benyomást tett rájuk, hogy nagymértékben javult az uszkárok felkészítésének színvonala, mely 1985-ben Montravia Tommy Gun Crufts BIS címében hozta meg gyümölcsét.